Bhaktamanó

• Blog oldal
• Archívum
• 

Prabhupada történetek 17.

Srila Prabhupada elmesélt egy történetet Kali istennő egyik hálátlan imádójáról. A "bhakta" elment a templomba és materialista módon imádkozott az istennőhöz, ahogy az egy félistenimádóhoz illik. Anyagi áldást kért tőle. Az ima és egy tessék-lássék módon elvégzett puja után hamarosan meg is kapta a kívánt áldást. De a puja során fogadalmat is tett: ha megkapja az eredményt, kecskeáldozatot ajánl az istennőnek. Néhány nap múlva az istennő megszólította a templomban az imádót:
- Hol van a kecske, amit ígértél?
- Nagyon sokba kerül - mondta az -, nem hiszem, hogy megengedhetem magamnak, hogy kecskeáldozatot mutassak be neked.
- Rendben van - mondta az istennő -, de valamit akkor is fel kell ajánlanod. Menj, és hozz legalább egy malacot!
Az imádó elment, de nem teljesítette az istennő kérését. A következő alkalommal az istennő ismét megszólította a templomban:
- Hol a malacáldozat?
A "bhakta" ezúttal is mentegetőzött.
- Sajnálom, de sehol nem találtam malacot. Nem is olyan könnyű, mint ahogy azt gondolná az ember.
- Ez így nincs rendjén - válaszolta az istennő. - Megkaptad az áldást, most rajtad a sor, hogy cserébe adj valamit. De hogy megkönnyítsem a dolgodat, arra kérlek, ajánlj fel nekem valami olyat, ami könnyen elérhető a számodra. Mondjuk egy legyet!
- De istennőm - méltatlankodott az érdemtelen imádó -, olyan sok légy zümmög körülötted. Nem tudnál egyet elkapni magadnak?
Ilyen a hozzáállása a materialista félistenimádóknak, akiknek a szíváben nyomba sincs az odaadó szolgálat hangulatának.

Mondjuk... én személy szerint nem nagyon kötekednék Kalival. Ezúton is felhívnám a figyelmet például bájos nyakláncára. :)

Prabhupada történetek 16.

"Az emberi élet azt jelenti, hogy mindenképpen meg kell halni. Az ember állandóan ezen gondolkodik, aggódik: 'Jaj, hamarosan én következem, jobb lesz, ha elfutok!' Van egy ezzel kapcsolatos történet. Nem is történet, hanem tény.
A vadász kifeszítette a hálóját. Néhány kismadár beleesett a fészekből, és egyre csak sírt. Amikor megérkeztek a szülők, látták, hogy a fiókáik veszélyben vannak. 'A vadász hálójába estek!' Az anya azonnal leugrott, hogy megmentse a kicsinyeit, de ő is fogságba esett. Az apa, látván ezt, így gondolkodott: 'Ha megpróbálom kiszabadítani őket, én is foglyul esem. Inkább elmegyek. Sannyasát veszek. Jobb lesz így.' Ez az intelligens gondolkodás. Úgysem tudod megvédeni a családot, a társadalmat, amiben élsz."

Lecke, 1976. február 26.

Prabhupada történetek 15.

Tamala Krsna, még a fiatal ISKCON fiatal brahmacarijaként, egyszer megkérdezte Srila Prabhupadától:
- Milyen ott a lelki világban, Krsnalokán?
- Ott nincs katonai sorozóbizottság - felelte Prabhupada.
A bhakták jóízűt nevettek Prabhupada szellemes válaszán. Srila Prabhupada ezután elmondott egy történetet egy keresztény misszionáriusról, aki szénbányászok között prédikált. A misszionárius azzal kezdte tüzes és kénköves beszédét, hogy a bűnösök pokolra jutnak, és sorsukat csak akkor kerülhetik el, ha meghódolnak Jézus Krisztus előtt.
A "Jézus Krisztus" nevet hallva az egyik bányász megkérdezte:
- Hányas az a Jézus Krisztus?
Mivel a bányásztársaságnál mindenkinek volt egy száma, a bányászoknak eszébe sem jutott, hogy Jézus Krisztus esetleg más is lehet, mint egyik bányásztársuk.
A misszionárius elhatározta, hogy nem adja fel, s ecsetelni kezdte, milyen a pokol.
- A pokolban koromsötét van és minden nyirkos!
A bányászok közönyösen bámultak. A pokol leírása pont úgy hangzott, mintha a bányáról szólna, amit már jól ismertek. A misszionárius rádöbbent, hogy hallgatósága igen beszűkült valóságképpel rendelkezik, ezért beszédét az ő tapasztalataikhoz kell igazítania.
- És a pokolban - tette hozzá - nincsenek újságok!
- Hisz ez borzasztó! Rettenetes! - kiabálták innen is, onnan is a bányászok.
Srila Prabhupada humoros története nevetést fakasztott a bhaktákból, akik egyúttal azt is megértették, hogy egy prédikátornak jól át kell gondolnia, mit mond a közönségnek, s az adott időnek, helynek és körülményeknek megfelelően kell beszélnie. Személy szerint Tamála Krsnának és a többi fiatalembernek már az is nagy megkönnyebbülést jelentett, hogy létezik lelki világ, ahol nem kell attól rettegniük, hogy elviszik őket katonának.

Prabhupada történetek 14.

A mayapuri alapkőletételi szertartás alkalmával Giriraja meglátogatta Srila Prabhupadát szalmakunyhójában. Prabhupada elmesélte neki, hogy a brit birodalom idején Indiában három állam létezett: Madrász, Bombay és Kalkutta, és mindegyiknek volt egy felelős kormányzója.
- Te melyik államot kéred? - kérdezte Srila Prabhupada.
Giriraja mindig a feljebbvalói utasításait követte, és azelőtt soha nem hozott fontos döntéseket. Fogalma sem volt, hogy melyiket kellene választania.
- Prabhupada, azt teszem, amit jónak látsz - bökte ki végül.
- Nem - mondta Prabhupada -, azt akarom, hogy te dönts.
Giriraja csaknem egy egész hétig gondolkodott, de képtelen volt dönteni. Inkább kieszelt egy tervet arra, hogyan vegye rá Srila Prabhupadát, hogy döntsön helyette.
- Gondoltam, mehetnék Bombaybe - kezdte Giriraja.
Giriraja úgy okoskodott, hogy Bombay említésére Prabhupada arckifejezéséből látni fogja, mi a szándéka, de Prabhupada arca tökéletesen kifejezéstelen maradt. Mindössze ennyit mondott:
- Rendben.
- De az is eszembe jutott, hogy esetleg vissza kellene mennem Madrászba - folytatta Giriraja.
Ahogy azt a bombayi változatnál tette, Giriraja ezúttal is felhozott néhány logikus érvet amellett, hogy miért lenne jó, ha mégis inkább Madrászba menne. Várta, hogy Prabhupada majdcsak felfedi magát, de az érzelemnyilvánítás ezúttal is elmaradt.
- Jó, rendben van - hangzott a válasz.
Giriraja ebből már tudta, hogy a dolog nem fog működni.
- Esetleg Kalkuttában is maradhatnék, mert...
De ismét ugyanaz történt. Prabhupada a legkisebb tanújelét sem adta annak, hogy mit szeretne.
- Rendben van - mondta megint Prabhupada.
Ekkorra már Giriraja is elszégyellte magát, amiért megpróbálta becsapni a lelki tanítómesterét. Egyúttal lelkesedés töltötte el, hogy Prabhupada olyan nagyszerű és tökéletes, hogy nem engedi magát csak úgy rászedni egy ostoba tanítvány által.

Egyszázalék

Nem kell aggódni, nem azt fogom megmondani, kinek hova kéne adnia az adója 1%-át. Vannak jó helyek, és szerintem úgyis eléggé az ember arcába tolják a dolgot. Viszont tegnap egy furcsa "félrenézésem" volt. Láttam egy prospektust, amiről már messziről virított, hogy 1%-ot kér, de onnan a távolból nézve, mintha egy tehén lett volna rajta. Ezen kicsit megdöbbentem, mert ez valami nagyon új volt. Aztán megnéztem még egyszer, mire kiderült, hogy valójában kutya az, csak valami fekete-fehér, és az árnyékban nem látszott eléggé a beazonosításhoz.

Ugyanakkor elszomorított a felismerés. Vannak emberek, akik rettentő érzékenyek tudnak lenni egyes állatok szenvedései iránt - szeretik a kutyákat, macskákat - aztán más állatokat meg megesznek. Egy tehén talán nem szenved? (Vagy egy csirke, pulyka, bárány, stb.) Egyesek borzadnak attól, hogy a kínaiak mi minden állatot megesznek (és persze terjengnek a szóbeszédek arról, éttermeikben mi mindenféle húst szolgálnak fel), pedig egyszerűen csak következetesek. Persze ettől még nem helyeslem az ő hozzáállásukat sem.

Mekkora botrány volt abból évekkel ezelőtt, amikor valaki arról csinált filmet, ahogy egy kiscicát vízbe fojt, s szegénykének a haláltusája volt a "művészfilm". Hát javaslom a kedves megbotránkozóknak, hogy menjenek el egyszer egy vágóhídra!

A tehenek is érző állatok, miért jár hát nekik kevesebb, mint egy kutyának? Ugyanúgy mindegyiknek megvan a saját személyisége, természete, s aki kételkedik, javaslom, menjen el Krisna-völgybe, beszélgessen el egy kicsit a tehenészekkel. Nézze meg, milyenek ezek az állatok, amikor más tükröződik a tekintetükben, nem csupán a mérhetetlen halálfélelem.

Megj: Tudom, itt nagyon a tehenekre hegyeztem ki a dolgot, részint, mert az szerepelt a "félrenézésben", részint, mert a tehenek Krisna kedvenc állatai. Mindezzel együtt ugyanezek elmondhatók a többi állatról is - nevezetesen: attól hogy általánosan nincsenek cukinak titulálva, fáj nekik ha bántják őket, s attól, hogy a közízlés szerint finom a húsuk, még nem feltétlenül kell megölni őket. Egyesek szerint az emberhús is igen ízletes. Akkor? Váltsunk át talán tömeges kannibalizmusba?

Fáj az ujjam... :(

Kicsit el voltam havazva mostanság, de mintha kezdene jobb lenni az "időjárás". Ennek ellenére nem tervezem túlzottan aktivizálni magam, mert sikerült tönkretenni az ujjamat, és így kissé nehezebb a gépelés.

Munkahelyemre új hűtő érkezett a minap, de az előzőt persze le kellett olvasztani, hogy elszállítsák. Monumentális jégtömbök sorakoztak benne, így nem mondhatnám, hogy a 3-3,5 óra túl sok jóval kecsegtetett volna a sikert illetően. Forró vizes edény, stb. Hogy, hogy nem, amiket lehetett, jégdarabokat, próbáltam lefeszegetni róla. Hát így esett, hogy vagy fél centire beszakadt a körmöm. Nem a világ vége, tudom én, de kicsit azért megvisel...

Épp az imént találtam egy viccet, ami nem is annyira vicc, mint inkább tanulságos kis történet. (A vicc része, azt hiszem, kimerül abban, hogy valamiért a párkapcsolatok kategóriába sorolták. :) )

Az unoka keresztelőjén a rokonok mindenféle jókívánsággal látták el a kisbabát:
- Légy gazdag!
- Szép és vonzó!
- Egészséges!
- Végy szép feleséget!
- És fuss be nagy karriert!
A bölcs nagymama csendesen hallgatta a lelkes jókívánságokat, majd megszólalt:
- És légy elégedett, kicsim. Másképp az összes többi mit sem ér.

Prabhupada a kereszténységről

Még mindig a Prabhupada Nektárból való idézetről van szó, de mivel ez nem történet, ezért nem akartam ezt írni a címbe. A téma szerintem mindenképpen szót érdemel:

"A keresztény szentháromság tudomásom szerint Istent, a Szentlelket és a Fiút jelenti. Egy Krsna-tudatú hívő ezt Visnu, Paramatma és jiva néven fogadja el. Isten egy személy, a Szentlélek illetve a Felsőlélek szintén egy személy és az élőlény is egy személy. Mária Isten energiájának a megnyilvánulása. Akár belső energiának (mint Radharani), akár külső energiának (mint Durga) fogadjuk el, Isten energiáját az élőlények anyjaként tiszteljük. Nincs ellentmondás a Biblia és a Védák között. Az emberek a saját véleményüket hangoztatják, emiatt vannak a viták.
Senki sem állíthatja, hogy a Biblia ugyanolyan típusú embereknek íródott, mint a Bhagavad-gita. A Bhagavad-gita a lelki tudás ábécéje. Efölött áll a Srimad-Bhagavatam. Elképzelni sem lehet, milyen határtalan a Srimad-Bhagavatam, s a Caitanya-caritamrta még ezt is felülmúlja! De mindegy, hogy a Bibliáról vagy a Koránról van-e szó, az alapelv ugyanaz - ahogy egy zsebszótár és egy nemzetközi nagyszótár esetében is.

Prabhupada történetek 13.

Prabhupada tanítványa, Nava-yogendra nagyon megdöbbent, amikor először látta dühösnek Srila Prabhupadát. Prabhupada azért haragudott meg, mert a fiú, akire Prabhupada szobájának az őrzését bízták, elkószált. Prabhupada többször is csengetett, de a bhakta nem került elő. Nava-yogendra Prabhupada szobájában volt éppen. Prabhupada odafordult hozzá:
- Menj ki és nézd meg, hol van ez a gazember! Itt kellene lennie, mégsincs itt. Ha megjön, hozd ide!
Amikor a fiú előkerült, Nava-yogendra bekísérte. Prabhupada nagyon mérges volt.
- Hát te meg hová tűntél?! - kiabálta Prabhupada, mire a bhakta remegni kezdett. - Miért nem maradtál a helyeden? Te hűtlen csirkefogó! Miért nem végzed rendesen a kötelességed?
Nava-yogendra is remegni kezdett, habár a szidás nem neki szólt. Prabhupada még hosszú perceken keresztül szidta a figyelmetlen őrt, szemére hányva, hogy ilyen felelőtlenül végzi a szolgálatát.
Amikor a bhakta végre távozott, Prabhupada, mintha mi sem történt volna, folytatta a Nava-yogendrával megkezdett beszélgetést. Nava-yogendra legnagyobb megdöbbenésére, arcán nyoma sem volt haragnak. Ebből világossá vált előtte, hogy Prabhupada haragja csak a bhakta nevelését célozta, szó sem volt kontrollálatlan indulatokról.
- Srila Prabhupada - szólt Nava-yogendra -, hogyan tekintsünk arra, ha valamelyikünkre haragszol?
- Ha a lelki tanítómester mérges, annak örülni kell, mert az azt jelenti, hogy törődik veled - felelte Srila Prabhupada.
Prabhupada hozzátette, hogy több ezer ember jár-kel az utcán, akire senki sem figyel. Ha azonban a lelki tanítómester mérges lesz az egyik tanítványára, az szerető kegyének megnyilvánulása az illetővel kapcsolatban.

Prabhupada történetek 12.

Egyszer, amikor Prabhupada a Bhaktivedanta Manorban volt, egy mayavadi sannyasi látogatta meg. Srila Prabhupada barátságosan fogadta, azután el is beszélgetett vele. A látogatás végén a sannyasi szándékosan "ottfelejtett" egy nagy köteg prospektust. A füzetkében rövid értekezés volt olvasható a "minden egy" monista tanáról, amely tagadja a védikus szentírások közvetlen jelentését, és egy szót sem ejtett arról, hogy az Úr Krsna az Istenség Legfelsőbb Személyisége.
Másnap délután Prabhupada, mint délutánonként mindig, most is találkozott a bhaktákkal. Ilyenkor az volt a szokás, hogy behoztak egy hatalmas tál gyümölcsöt és mogyorót, amiből kivett egy keveset, aztán megkérte valamelyik tanítványát, hogy a maha-prasadamot ossza ki a többieknek. Ezen a napon azonban Prabhupada a füzeteket kérte. A bhakták meglepődtek: "Ugyan miért kellenek Prabhupadának ezek a füzetek?" Amikor behozták őket, Srila Prabhupada így szólt:
- Adjatok belőle minden bhaktának!
A bhakták zavarba jöttek, amikor mindannyian kézhez kapták a mayavadi kiadványt.
- Mindenki fogja meg a füzetét, nyissa ki, és vegye a kezébe - mondta Prabhupada.
Elvett néhány gyümölcsöt a tálcáról, megkóstolta, majd intett, hogy a maradékot osszák ki, a füzeteket pedig használják papírtálcának.
Később az egyik bhakta megemlítette, hogy Prabhupada ezzel az egyszerű cselekedettel bemutatta, hogyan kell a yukta-vairagya elvét alkalmazni a gyakorlatban. Megtalálta, hogy mire lehet felhasználni az ateista röpiratokat, egyúttal nevetségessé tette a szerzőjüket, de úgy, hogy az illető közben odaadó szolgálatot is végezzen.

Prabhupada történetek 11.

Srila Prabhupada mindig elfogadta az ételt, amit húga, Pisima főzött, még akkor is, ha tudta, hogy az általa használt olajtól és fűszerektől beteg lesz. Mivel Pisima olyan odaadóan ragaszkodott Srila Prabhupadához, Prabhupada megette az általa főzött ételfelajánlásokat, mintha csak Krsna parancsára tenné.
Néha azért bizalmasan elmondta a tanítványainak, hogy nem lenne szabad Pisima főztjéből ennie. Egyszer, amikor Mayapurban Prabhupada közölte a tanítványával, Palikaval, hogy nem akarja többé megenni Pisima főztjét, Palika elhatározta, hogy azzal próbálja majd elégedetté tenni Prabhupadát, hogy csak olyan ételt visz neki, amit kér.
Amikor Palika behozta az ebédet, és Prabhupada látta, hogy az kizárólag Pisima által készített ételekből áll, mérges lett.
- Miért nem azt hoztál, amit kértem?
- Itt volt Pisima - mondta Palika. - Mit tehettem volna? Eldugta a dált.
- Mindegy - válaszolta Prabhupada -, majd holnap. Majd elmondom neked, hogy mit kérek, te pedig megfőzöd.
De másnap is ugyanaz történt. Pisima sok chilit és fűszert használt, és Prabhupada most már valóban kezdett belebetegedni. Palika megpróbálta elrejteni a chilit, mire Pisima eldugta Palika zöldségeit. A két nő egy idő után már nem is szólt egymáshoz.
Végül Prabhupada bengáli tanítványait, Bhakti-carut és Nitai-candot kellett megkérni, hogy békítsék ki Pisimat és Palikat, de Pisima hajthatatlan maradt. Kijelentette, hogy amit ő főz, az Prabhupada kedvére való. Hetven éve főz neki, nagyon jól tudja, mit szeret Prabhupada, és a világ minden kincséért sem főzne neki mást.
A bhakták elmesélték Prabhupadának, hogy mit mondott Pisima, mire azt felelte:
- Jól van, hadd főzzön. De Palika is főzzön valamit, amit tényleg meg is tudok enni.
Az incidens után a két nő külön főzött. Pisima is készített néhány fogást, Palika is, amit aztán egy közös tálcára tettek. Egy nap azonban Pisima úgy határozott, hogy Palika nem főzhet többet. Pisima készített el mindent. Ha Palika akár csak a konyha közelébe ment, Pisima megfenyegette egy fakanállal és bengáliul kiabált valamit, amíg Palika el nem ment onnan.
Aznap, amikor Palika ebédre tálalt Prabhupadának és Prabhupada látta, hogy mindent Pisima főzött, kiabálni kezdett:
- Mi ez? Ezt nem tudom megenni! - Az öklével rácsapott az asztalra, és megismételte: - Ezt nem tudom megenni! Ő is nagyon jól tudja, hogy nem tudom megenni! Beteg leszek, ha megeszem!
Palika rettegve állt a sarokban. Prabhupada néhány másodpercig az ételre meredt, majd megszólalt:
- De ez is Krsna kegye. Meg kell ennem.
Prabhupada tisztában volt vele, hogy csak egy szavába kerül, és húsz bhakta rohan a konyhába, hogy azt főzzön neki, amit csak kíván. Mégis kijelentette, hogy Krsna Pisima prasadamját adta neki, ezért meg kell ennie. Aznap éjjel azonban, miután az ebédet az utolsó falatig megette, Prabhupada rosszul lett. Két napig nem vett magához mást, csak forró tejet és gyógyszert.

Prabhupada történetek 10.

Az egyik bhakta egyszer megkérdezte Srila Prabhupadától, hogy lehet az, hogy egykori közeli, kiváltságos tanítványai közül néhányan elbuktak és abbahagyták a Krsna-tudat gyakorlását. Srila Prabhupada erre azt felelte, hogy nem a fizikai közelség, vagy a bizalmas viszony az, ami számít. Ezt a következő példával szemléltette: megesik, hogy egy szúnyog ül a király ölében, ám ez még nem jelenti azt, hogy a király szereti is a szúnyogot. Lehet, hogy inkább kellemetlennek érzi a jelenlétét. Múltbeli neveltetésünk miatt azt hisszük, hogy a fizikai közelség egyben bizalmas viszonyt is jelent. A lelki tanítómesternek azonban nem csak azok végezhetnek szolgálatot, akik a közelében vannak. Sőt, előfordul, hogy fizikai közelségünk több gondot okoz, mint hasznot.

Mákos-marcipános halava

Ismét egy receptet osztanék meg. Nem gigászi az ötlet, de azért csak-csak tettem hozzá én is valamit az alap halava recepthez, így merek vele kérkedni. :)

Az egész azzal indult, hogy a DM-ben láttam olyan bonbonokat, amikre az volt írva, hogy van benne marcipán, meg mák, meg bio. Persze különösen a "bio" ízére voltam kíváncsi :) , de rettentőmód felcsigázott, vajon milyen lehet együtt a mák meg a marcipán. Így aztán vettem egyet. Hatalmas erőfeszítések árán nem pusztítottam el mindet egyszerre, de tény, hogy rettentő finom volt.

Ebből született aztán a mákos-marcipános halava ötlete. Korábban már olvastam, hogy szoktak a halavába mákot rakni, de én magam még sose próbáltam. Aztán mivel azt tudom, hogy a marcipán a melegbe rakva kicsit olvadozik, gondoltam, nem ártana bele valami, ami picit rágható is. Mazsolát szoktak a mákhoz, de én nem vagyok valami mazsolás, így aztán a stollen recept után szabadon kandírozott narancshéjat raktam bele.

És akkor a recept:

Hozzávalók:
- 5 dkg marcipán
- 1 dl cukor
- 2,5 dl víz
- 1 dl tej (vagy víz)
- 1 dl darált mák
- 3 kk kandírozott narancshéj
- 5-6 dkg vaj
- 1 dl búzadara

Daraboljuk fel fél centis kockákra a marcipánt. Ezt csak a legvégén fogjuk belerakni, különben teljesen szétolvad. Az íze viszont inkább akkor érezhető, ha vannak benne afféle "marcipáncsomók".

Keverjük össze egy lábosban a cukrot a tejjel, a vízzel, a mákkal és a narancshéjjal. Tegyük fel főni.

A vajat egy másik lábosban olvasszuk meg, és pirítsuk meg benne a búzadarát. Az eredeti recept szerint barnára kéne pirítani, de ez nekem most valahogy nem akart barnulni, pedig becsszó nagyon szépen kérleltem, sőt, még a gázt is meggyújtottam alatta. :) Mindenesetre kevergessük folyamatosan, különben megeshet, hogy barnább, sőt, talán inkább feketébb lesz, mint szeretnénk. És ez... égő. :)

Amikor a cukros-vizes... szmötyi forrni kezd, öntsük rá a darára. Csak óvatosan, mert a kicsapó gőz megégethet minket. Végül tegyük bele a marcipán darabokat is, jól keverjük össze, fedőt rá, oszt' várjunk.

És várjunk...

És várjunk...

Úristen, letelt már az a negyed óra??? Szerintem már fél is! Ja, nem... még csak 3 perc...

Hát akkor várjunk tovább... :(

Szóval negyed óra múlva felnyitjuk a fedőt, és... ahelyett, hogy rávetnénk magunkat, szeretetteli odaadással felajánljuk Krisnának. :)

Utána előtörhetnek a vadállati ösztönök! :) Na jó, csak vicceltem, utána sem - étkezzünk inkább szépen, kulturáltan!!! :)))

Megj: Bevallom, magam is észrevettem, hogy ezen képek helyett akár egy kupac iszapot is fotózhattam volna a Balaton mélyéről, de micsinájjak, ha egyszer a halava közelebb volt?! :)))

Prabhupada történetek 9.

Srila Prabhupada elmesélt egy mulatságos történetet, hogy rávilágítson egy fontos dologra Sankaracarya tanításaival kapcsolatban. Sankaracaryát a vaisnava sampradaya az Úr Siva inkarnációjának, következésképp nagyon emelkedett személyiségnek tekinti. Sankara mayavadi filozófiáról szóló, megtévesztő tanításai azonban csak egy adott időben és helyen voltak érvényesek, és nem arra valók, hogy örök dharmaként hirdessék őket az utókor számára, mint azt az úgynevezett mayavadi filozófusok teszik. A Sankarát követő emberek ostobaságának szemléltetésére Prabhupada elmondott egy történetet az állatorvosról és tanítványáról.
Élt egyszer egy híres állatorvos, aki számos gazdaságban nagy sikerrel gyógyította a jószágokat. Volt egy segédje is, aki mindig vele tartott, ám irigy és becsvágyó módon mestere helyébe akart lépni, és időnap előtt önálló állatorvossá válni. A doktort egy nap egy drága lóhoz hívták, amelyiknek a nyaka nagyon fel volt dagadva. Az állatorvos kinyitotta a ló száját, megvizsgálta belülről, aztán kérte a segédjét, hogy adja oda a táskáját. Kivett belőle egy kalapácsot, és ütni kezdte vele a ló nyakát. E szokatlan kezelés után a ló nyakán lévő daganat pillanatok alatt visszahúzódott, a gazda pedig nagy hálálkodás közepette kifizette az állatorvost.
Nem sokkal az eset után a tanítvány otthagyta a doktort, hogy önálló praxisba fogjon. Hamarosan a mester tudomására jutott, hogy tanítványa mindenfelé állatorvosnak adja ki magát, de bárhová megy csak kárt okoz. Szemtanúk elmondása szerint az ál-lódoktor ahelyett, hogy meggyógyította volna a szerencsétlen állatokat, megölte őket. Végül a mester fülön csípte szélhámos tanítványát és ráförmedt:
- Mit képzelsz, te semmirekellő! Hallom, hogy önálló praxisba kezdtél, és akármerre mész, elpusztítod az állatokat.
- Pedig csak azt teszem, amit tőled láttam - védekezett a tanítvány. Elmondta, hogy nem csinált egyebet, csak amit a mesterétől látott utolsó közös vizitjük során. Ha egy beteg állathoz hívták, rávert egy kalapáccsal, de sajnálatos módon nem sok sikerrel.
- Te ostoba! - kiabálta az állatorvos. - Amit láttál, az egy speciális eset volt! Az a ló lenyelt egy görögdinnyét, és úgy törtem össze, hogy kívülről ütögettem. Ez nem olyan beavatkozás, amit minden esetben alkalmazni lehet!
Prabhupada így mutatta be, hogy Sankara mayavadi követői csak azt érdemlik, hogy megvessék és jól elnáspángolják őket, ahogy az állatorvos is tette a famulusával.

Prabhupada történetek 8.

Egyszer, amikor Prabhupada Mayapurban volt, az egyik afrikai tanítványa eltökélte, hogy különleges lemondásokat fog végezni a szent dhamában. Ahelyett, hogy a vendégházban szállt volna meg, egy kis kunyhóba vette be magát a banánültetvény mellett. Állítólag százhúsz kört japázott naponta, csupán két órát aludt, és alig vett magához prasadamot.
Srila Prabhupada tudott róla, hogy a fiú a dhamában tartózkodik, de először nem kommentálta nyilvánosan a dolgot. Aztán egy reggel, amikor a tavacska körül sétáltak, az egyik bhakta szóba hozta az afrikai tanítvány legújabb önmegtartóztató gyakorlatát. Néhány bhaktára nagy hatást tett, mert tudták, milyen nehéz annyi kört japázni, miközben az ember alig eszik és alszik.
- Srila Prabhupada - mondta az egyik bhakta -, megint emelni akarja a körei számát, és senkivel sem érintkezik, nehogy haszontalan fecsegésbe bonyolódjon.
- Igen - mondta Prabhupada diplomatikusan -,egy időben a folyóra akart költözni.
- Most meg egy fára akar költözni, Srila Prabhupada!
Ekkor Prabhupada elmondta, mit is gondol az egészről:
- Ennek semmi értelme! - legyintett, mintegy elutasítva az egész igyekezetet. - Amint kiejted a szádon, hogy "akarom", az rögtön érzékkielégítés és értelmetlenség.

Kéregetők

Az imént olvastam ezt a viccet:

A koldus odamegy az utcán egy úrhoz:
- Szánjon meg uram egy pár fillérrel! Már két napja nem ettem.
Az úr megsajnálja, elővesz egy ötszázast, és átadja.
- Hallja, aztán nehogy pálinkát vegyen rajta - szól még utána.
Mire a koldus:
- Már megbocsásson, uram, de a pénzemen azt veszek, amit akarok.

Talán ismerős a szitu. Sokáig, nagyon sokáig eszembe sem jutott kéregetőknek pénzt adni, mert valahogy természetes volt, hogy "úgyis elisszák" vagy "úgyis elveszi tőlük a koldusmaffia", stb. Mindig volt egy kis lelkifurdalásom, hisz lehet, hogy éheznek, de aztán az ember "megerősödik", s beletanul, hogyan kell se jobbra se balra nézve elmenni az ilyen emberek mellett. Aztán utána már megy minden mint a karikacsapás.

És mi van azokkal, akik esetleg tényleg éheznek?

Pár éve elhatároztam, hogy minden hónapban félreteszek kb. 2000 Forintot, és ha kéregetővel találkozok, akkor adok belőle. Az elgondolás persze rövidesen elhalt, ugyanakkor gazdagodtam egy értékes tapasztalattal: mennyire nehezemre esik adni. Nem a pénztől megválni volt nehéz, hanem hogy kivegyek annyit, lehajoljak, bedobjam, stb. Valahogy cikinek éreztem. A tapasztalat másik része, hogy fogtam egy papír kétszázast, bedobtam a kis műanyag pohárba, ami az illetékes kéregető előtt hevert, s még azt sem várta meg, hogy odébb menjek, gyorsan kikapta a papír pénzt, és elrakta. Nem mutat hát jól, hogy ténylegesen mennyi pénzt kaptak eddig...

Az eset szomorú, mert az ilyenek nehezítik meg azon "társaik" életét, akik valóban rászorulnának az adományokra....

No, telt-múlt aztán az idő, és ráakadtam a Food For Life, azaz Ételt az Életért alapítványra. Kézenfekvőnek tűnt, hogy ha támogatni szeretném a rászorulókat, akkor rajtuk keresztül megtehetem, hiszen a koldusmaffia viszonylag ritkán pályázik ételre. :) Úgy éreztem, ez végre megoldás, és nem szorult el úgy a torkom, amikor egy-egy kéregető mellett vezetett el az utam.

A történetnek azonban ezzel távolról sincs vége. Kb egy éve lehetett, hogy két kis adag ebéddel tartottam a templomból a munkahelyem felé, amikor a Moszkván (tudom, tudom, ma már Széll Kálmán...) valaki épp kéregetett. Egyszeriben elkapott a lelkifurdalás, és igen bátortalanul, de egy-két perc elteltével odamentem az illetőhöz, s reszketegen megkérdeztem, esetleg ételt is elfogad-e. (Az ember annyit hall olyan történeteket, hogy az adakozó fejéhez vágják a szendvicset és hasonlókat, hogy még elő sem mertem venni, mit adnék. :))) ) A férfi szeme felcsillant, mondván, persze, hogy elfogadja, hisz a pénzt is arra költené. Hálája jeléül arra is mindjárt emlékezni vélt, hogy korábban valahol máshol szintén én adtam neki enni. :) Szumma-szummárum, öröm volt nézni, ahogy boldogan szorongatja a Gaura-Nitai mahaprasadamot. Így visszagondolva, talán még én sem értékeltem annyira, mint ő...

Egy másik eset egy Tesco parkolóban történt. Amikor öcsémmel indultunk bevásárolni, egy fiatal cigánylány jött oda, hogy nem tudnánk-e adni némi pénzt. Momentán épp nálam volt két doboz süti a Govardhana Pujaról, így az egyiket átnyújtottam. Később, már kifelé jőve láttuk, amint lelkesen eszi a sütit, újfent köszönetet mondva. Ez az eset azért áll különösen közel a szívemhez, mert öcsém később kifejtette, nem gondolta volna, hogy a lány így fog örülni a süteménynek, mert eléggé réveteg (ittas vagy a jó ég tudja...) tekintettel jött oda hozzánk. Szóval örültem, hogy ő is a tanúja lehetett annak, hogy az előítéletek gyakran nem igazak.

A harmadik eset - és ez az utolsó említésre méltó - egy nagy, tömör gyümölcskenyérrel történt. Természetesen nem a gyümölcskenyér kéregetett :) , hanem egy hölgy, aki arról panaszkodott, hogy nem érkezett még meg a nyugdíja, és nincs miből ételt vennie magának. Az étel, ami nálam volt, igen táplálónak bizonyult, amikor kisülése után belekóstoltam - azt se tudtam, mihez kezdjek ennyivel -, szóval fogtam az egész batyut - volt vagy 3/4 kiló :))) - és a nő kezébe nyomtam. Nem hálálkodott vagy efféle - nem is szeretek ilyesminek a részese lenni -, viszont ahogy felszálltam a villamosról, láttam, hogy szépen összecsomagol, és ő is elmegy. Ebből én azt szűrtem le, hogy most, hogy van mit ennie, vagyis a szükségleteinek megfelelő ételt megkapta, nincs igazán miért maradjon. (Egyébként rémlik, mintha erről az esetről már írtam volna egyszer, de elő nem keresem így utólag, melyik bejegyzésben.)

Mindezeket azért írtam le, mert oly sokat lehet hallani a negatív esetekről, hogy elfeledkezünk azokról, akik valóban a mi jóindulatunkra vannak utalva. És lássuk be, sokan nem tudják, hogy kezeljék ezt a kéregetés dolgot. Majd mindenki a fent már említett "alkoholra költené" és hasonló indokokra hivatkozik, de a kifogás ettől még kifogás marad. Aki akar segíteni, az tud is, lévén megtalálja a módját. Adhat ételt is, de ha fél a reakcióktól, szervezeten keresztül is adományozhat. Tudomásom szerint a Food For Life idén is nagyra értékeli az adózók 1%-át, valamint egyéb adományokat. :)

Ezennel is leszögezném:

NEM fizetett hirdetést olvashattak!!! :)))

Prabhupada történetek 7.

Egy nap Vrndavanában, Prabhupada szolgája, Srutakirti arra lett figyelmes, hogy lelki tanítómestere a tetőtéri szobából kikiált valamit. Amikor Srutakirti futva a szobához ért, Prabhupada egy kiáltással fogadta:
- Zsiványok! - Prabhupada felkapott egy darab agyagot az íróasztaláról és az ajtó felé dobta.
- Mi a baj?
- A majom ellopta a cipőmet! - mondta Srila Prabhupada, majd felállt és kiment az ajtón. - Szerezz egy kis perát és hozd a botomat! - szólt hátra Prabhupada. Srutakirti kiment, majd visszatért a bottal és egy darab édességgel. Ezalatt Srila Prabhupada megtalálta a majmot, aki a szoba fölötti kis betontetőn ült, épp akkora távolságban, hogy ne lehessen elérni. Prabhupada bottal a kezében ugrálni kezdett, de nem sikerült eltalálnia, mert az hol ide, hol oda ugrott, és bosszantásképpen még meg is lengette a kezében lévő papucsot.
- Nagy gazfickók ezek a majmok! - mondta Prabhupada komolyan és mindenre elszántan. Tudta, mire megy ki a játék, ezért megkérte a szolgáját, hogy nyújtsa oda az édességet a papucsért cserébe. Amint felkínálták az édességet, a majom közelebb jött és nyújtotta a papucsot. Egyre közelebb és közelebb jött, de aztán hirtelen elkapta az édességet, a papucsot meg persze nem adta vissza. Így ment ez háromszor, a majom minden alkalommal csalt és nyert. Morogva és vigyorgó pofával, diadalmasan ismét olyan távolságba ült, hogy ne lehessen elérni. Végül a szájába vette a papucsot és elkezdte rágni. Prabhupada eddig azon volt, hogy visszaszerezze a papucsot, erre azonban lemondóan csak annyit mondott:
- Tönkretette a cipőt.
A majom letépte a sarkát és a belső talpbélést. Prabhupada visszament a szobájába, majd néhány próbálkozás után a szolgája is feladta. A majom erre eldobta a lábbelit és elszaladt.
Később egy bhakta felmászott a tetőre, és lehozta Srila Prabhupadának az összerágott papucsot. Prabhupada úgy döntött, hogy megtartja és továbbra is használni fogja, még így szakadtan és összeharapdálva is. A történtek után még egy évig hordta.
A bhakták megkérdezték Prabhupadát, igaz-e az, hogy a vrndavanai majmok nagyon különlegesek, mert előző életükben olyan bölcsek voltak, akik elbuktak a lelki élet gyakorlásában, de a következő életükben fel fognak szabadulni. Prabhupada azt felelte, hogy igaz. Hozzáfűzte, hogy bár a majmok csintalanok és lopják az ételt, Goloka Vrndavanában Krsna mégis megengedi nekik, hogy vajat csenjenek, sőt Ő Maga osztogatja nekik. Hogy ki volt ez a majom, és milyen kapcsolatban volt Srila Prabhupadával, nem tudhatjuk biztosan. Csak annyi a biztos, hogy Prabhupada szemtelen semmirekellőnek tartotta, és hogy az esemény a felfoghatatlan Vrndavana-dhamában történt.

VeGyros képekben

Úgy vélem, néha azért nem árt megszakítani egy kicsit a Prabhupada történetek özönét, s erre igen jó alkalmat adott a nemrég elkészített VeGyros-om. Nem nevezném gyrosnak, lévén akkor mindenki ahhoz fogja hasonlítani, és persze nyilván nem ugyanolyan. De egy nagyon finom, gyros-szerű képződmény. :) Akár ez is lehetett volna a post címe, de úgy kevésbé lett volna hívogató... :D

Szóval az úgy kezdődött, hogy még réges-régen (egy messzi-messzi galaxisban), húsevő koromban rajongtam a gyrosért. Ha fanatikus "gyros-hívő" korom tetőpontján kellett volna átszoknom a vegetáriánus étrendre, bizonnyal nem is sikerült volna, de tény ami tény, ez az étel bizony mind a mai napig hiányzott. (A másik a sajttorta. :( ) Nem hittem, hogy lehet hasonlót reprodukálni hús nélkül, de amikor egy nap, bevásárlás közben szembetaláltam magam egy csomag helyre kis pitával, bizony mondom, hogy szemezni kezdtem vele. Elkezdett furdalni az a bizonyos, hogy valahogy csak meg lehet csinálni.

A második furdalásnál gyorsan megtörtem, s nem bírva ellenállni a kísértésnek, nyomban megvettem a pitákat. Még aznap neki is veselkedtem a lehetetlennek - meg kell jegyeznem, lakótársam nagyobb bizalommal viseltetett a készülő "remekmű" iránt mint én magam. Az első és legnagyobb tapasztalat az volt, hogy én többet nem veszek bolti pitát, mert az vacak. Bármily szépen legyen is becsomagolva. A második tapasztalat, hogy "hú, hát ez állati". Természetesen a jelző itt a minősítésre vonatkozik, nem a forrásra. ;)

Később, amikor ismerőseimnek meséltem, hogy vegetáriánus gyrost gyártottam, mindenki azt kérdezgette, mit raktam bele hús helyett. Hát íme a trükk: semmit! Alapjában véve nem hiányzott. Persze aki hússal szokta meg, annak ez nem lesz gyros. (Mivel én már nem is emlékszem olyan nagyon annak az ízére, nem tudom megállapítani a hasonlóság mértékét, de ez a változat is ízlett húsevő ismerőseimnek.) Amennyire vissza tudtam emlékezni, nekem nem is a hús volt belőle a kedvenc, hanem az, ahogy a húsból kiszivárgó zsír keveredett a káposzta levével és a szószokkal, és átitatta a tésztát. Na az nagyon ott volt a szeren! :) Erre viszont volt ötletem, méghozzá az, hogy zöldségeket bő vajban sütöm ki, és lévén a vajas kenyér sem rossz, a zöldségleves-vajas pita sem lehet az.

Na, ennyi a történet, úgyhogy most csapjunk a lovak közé, izzítsuk a késeket-vágódeszkákat-sütőt, meg amit csak lehet. Előrebocsátom, nem kis meló. Szerintem alapjában véve nem nehéz, csak rettentő hosszadalmas. De a piták miatt 1,5-2 óra alatt nem áll meg, már csak a kelesztés miatt sem. (A pita fogyasz... izé... fagyasztással :) még csak most kezdek kísérletezni.)

És akkor most a titkos, családi recept! :D

(OK, most vettem észre, hogy a pitákról nemigen készültek képek... Ennyit a képregényről. :( )

A HOZZÁVALÓK- kb 12 pitához, amiből úgy 4-5-6-ot lefagyasztunk :) és csak a többit töltjük meg:

Pita:
- 50 dkg finomliszt
- 1,5 dkg friss élesztő
- 1/3 tk cukor
- 1/4 ek só
- 2,5 dl langyos víz (esetleg picit több)

Zöldség:
- 6,25 dkg vaj
- 1 db kaliforniai paprika
- 2 dl mirelit kukorica
- 15-20 dkg káposzta (lila)
- 16 cm cukkini
- 1 db répa
- 2 db paradicsom
- 16 cm kígyóuborka
- 1,5 kk só

Csípős paradicsomos öntet:
- pár ek olaj
- 1/2 hegyes csípős paprika
- 2 kk fekete mustármag
- 1/2 kk chili
- 4/5 kk só
- 1 db 15 dkg-os sűrített paradicsom konzerv (második legkisebb :) )
- víz (a konzerv feléig)

Tejfölös öntet:
- 2 kis pohár tejföl (bosszantó, de most vettem észre, hogy nem egyformák)
- 1 dl víz
- 2 kk chat masala
- 0,6 kk hing
- 1 kk só

ELKÉSZÍTÉS

Pita:

Öntsük egy tálba a lisztet, majd a vízből egy keveset keverjünk el az élesztővel. Ezt, valamint a pita többi hozzávalóját öntsük a lisztbe, és gyúrjuk össze. Takarjuk le egy konyharuhával, tegyük meleg helyre, és álljunk neki a többinek. Van kb 1 óránk.

Zöldség - előkészítés:

Daraboljuk apróra a kaliforniai paprikát, a paradicsomot, és Ubi Van Kenobit is. :) Reszeljük le a káposztát és a répát (megjegyzés amatőröknek: más-más reszelővel javaslom). Aprítsuk egész icuri-picurira a csípős paprikát, hogy még Pöttöm Panna szájába is beférjen, ha netán konyhánkba téved. :)

Tejfölös öntet:

Keverjük össze a tejfölt a vízzel, a chat masalával, hinggel és a sóval. Na, ez meglepően egyszerű volt, nem igaz? Tegyük a hűtőbe, mert még sokára lesz szükség rá.

Csípős paradicsomos öntet:

Kevés olajon pirítsuk egy kicsit az apróra vágott hegyes csípős paprikát. Pöttöm Panna szájából már ne vegyük ki a csócsált darabot, mert az nyálas és gusztustalan, s Pannával együtt se dobjuk az olajba, mert ez most húsmentes étel. Adjuk hozzá viszont a mustármagot. Ehhez érdemes előkészíteni egy fedőt, hogy amikor nagyon pattogni kezdenek, hősiesen pajzsot ragadhassunk, s visszaszorítsuk a támadó hadat.

Ha ez is kipattogott, mehet bele a chili por, még pár kavarintás és hozzáadhatjuk a sűrített paradicsomot és a vizet is. Sózzuk.

[Mire én mindezzel elkészültem, újra neki lehetett állni a pitáknak. Persze a sorrend tetszés szerint variálható. Én ugyanis egy csiiiiiiiiiiiiiiiiiigaaaaaaaaaaaaaaaaaa vagyok - tudod, hopp, hirtelen kinőtt egy gomba... :) ]

Pita:

Lisztezett felületen úgy 15 centi átmérőjű, fél centi vastag korongokat nyújtottam a tésztából - nyugodtan nyújtható bőszen is, elég "visszahúzódó" természetű tészta. Lisztezett tepsire rakosgattam, és hagytam tovább kelni úgy 10-15 percet, utána már nem bolygattam, irány a sütő. Hamar átsülnek, én kb 5 percig sütöttem az egyik oldalát, aztán megfordítottam, majd vissza pár percre. Elvileg már az első oldaluk sülésekor felpuffadnak. (Babos töltelék...? :))) ) Nem igazán kell barnulniuk, de ha picit megpirultak, nem katasztrófa. (Viszont utána száradni fognak, úgyhogy készüljünk arra, hogy frissen vagy bezacskózva vagy nemtom.)

Mivel több tepsivel kell sütni, közben nekiveselkedhetünk a zöldségeknek.

Zöldség:

A vajat olvasszuk meg, pirongassuk meg rajta a paprikát. Kell neki némi idő, nálam 5-10 perc volt. Közben kis levet ereszt, ettől jó narancssárga lesz a vaj. Adjuk hozzá a kukoricát és a cukkinit, pirítsuk/pároljuk azzal is. Újabb pár perc, és fájó szívvel mehet hozzá a káposzta is. Azért fájó szívvel, mert ekkor lesz oda a gyönyörű színkavalkád. Innentől minden lila lesz - de valahogy mégiscsak lila káposztával az igazi. Már a cukkini is öléggé kreatív formát öltött, de a lilás kukorica egészen borzadályosan horrorisztikus.

A tűzről levéve adjuk hozzá a répát és sózzuk.

Most pedig - ratatatam-tatam - jön az összeállítás. Fogunk egy pitát, feldobjuk a levegőbe, estében szamurájkardunkkal levágjuk a tetejét. (Haladók közben perdülhetnek is egyet a függőleges tengelyük körül. :) ) Elkapjuk a pitát, majd kézélünket belefúrjuk a közepébe - olyan jó karatéllyossan. Aztán az asztalra csapunk! A zöldségek egy része riadtan ugrik egy nagyot, amit mi pitás kezünk gyors suhanásával mind elkapunk. Még egy kis zuhany az öntetekkel, majd határozott mozdulattal belenyomjuk a szájába a sipkáját.

Aki úgy érzi, hogy a fent ecsetelt procedúra netán túl bonyolult :) , javaslom az 1.0-s szintet:
- Fogj egy pitát, vágd le a tetejét egy centi vastagságban.
- Nyisd ki a pitát.
- Az alját - szőke nőknek: belül :) - kend ki 1-1,5 tk csípős paradicsomos szósszal.
- Tégy bele pár ek sült zöldséget - jól nyomkodd bele -, majd ubit és paradicsomot.
- Jöhet a fehér szósz.
- Még egy kis sült zöldség.
- Ha fér bele, újabb para-ubi.
- Mindkét szószból egy kicsi.
- A végén hetykén helyezzük rá a levágott pita-kalpagot, és nyűgözzük le ismerőseinket. :)

És most jön az étel neheze: A TAKARÍTÁS!!! :D

Prabhupada történetek 6.

...Hasonlóan történt egy fényképész tanítványával is, akinek nehézségei voltak a koránkeléssel, és nem tudott uralkodni a nyelvén - túl sokat evett. Nem volt egy kifejezetten fegyelmezett bhakta, és a filozófiához sem vonzódott igazán. De szeretett fényképeket csinálni Srila Prabhupada könyveihez, s ehhez valóban értett. Egy nap, miután egyik utazása alkalmával több helyre is elkísérte Srila Prabhupadát, a fényképész engedélyt kért Praghupadától, hogy hazamehessen a saját templomába. Tudatában volt annak, hogy a lelki élete milyen ingatag, gyenge alapokon nyugszik, ezért teljesen Srila Prabhupadára bízta magát, és kijelentette:
- Prabhupada, én egy semmirekellő, hitvány alak vagyok!
- Ez így igaz - mondta Prabhupada. - Semmirekellő is maradsz egész életedben.
A furcsa megállapítás meglepte a tanítványt. Mit akart Prabhupada ezzel mondani? Vajon átokként mondta azt, hogy "semmirekellő maradsz"? Szerencsére Srila Prabhupada megmagyarázta:
- Az Úr Caitanyát is semmirekellőnek tartották. Ismered az Úr Caitanyáról és a lelki tanítómesteréről szóló történetet?
Prabhupada fényképésze hirtelen azt érezte, hogy ura az elméjének és a nyelvének, mert gondolkodás nélkül mesélni kezdte a történetet, amikor az Úr Caitanyának azt tanácsolja a lelki tanítómestere, hogy mivel a Vedantához túl ostoba, elég, ha a Hare Krsnát énekli. Prabhupada mosolygott, és nem mondott egyebet. Ezzel egy újabb csüggedt tanítványt nyugtatott meg, aki rádöbbent, hogy semmi intelligenciája nincs, és számára az egyedüli reménységet Krsna szent neve jelenti.

Prabhupada történetek 5.

Utasításain, könyvein, misszióján és más bhaktákon keresztül Prabhupada állandóan tudatosította, hogy mi a tanítvány örök kapcsolata a guruval és Krsnával. Prabhupada eltávozása után a vele való együttlét ugyanígy érhető el, feltéve, ha a követő alázatos. Prabhupada, amikor egy bhakta azt kérdezte tőle, igaz-e, hogy a lelki tanítómester a tanítvány szívében van, ezt válaszolta: "Igen, ha beengedsz."

Prabhupada történetek 4.

Prabhupada első könyveit az ISKCON Press bhaktái nyomtatták ki, de nem túl szakszerűen. Amikor megkapta a Bhagavatam egyik fejezetének első papírkötetes példányát, a füzet darabokra esett a kezében. Megkérdezte az ottlévő bhaktáktól:
- Mi kellene ahhoz, hogy a tanítványaim megtanulják úgy nyomtatni a könyveket, hogy azok ne essenek szét?
- Őszinteség, Prabhupada - válaszolta Brahmananda. - Ha őszintébbek lennénk, meg tudnánk csinálni.
Prabhupada ránézett a darabokra esett könyvre.
- Nem.
A bhakták meglepődtek. Az egyikük meg is kérdezte:
- Nem őszinteség?
- De, őszinteség is - felelte Prabhupada -, meg intelligencia!